Egyperces pillanatok - Helyfoglaló

egyperces_pillanatok_helyfoglalo.jpg

Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.

Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.

- Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! - szólalt meg egy női hang felettem.

Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” - futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.

- Elnézést! - nyögtem, ahogy felültem. - Hogy hol fekszem?

- A helyemen! - szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.

- Már bocsánat - néztem körbe -, de számtalan hely van körülöttem.

Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?

- Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! - nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.

- Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!

- Az lehet, de ez az én helyem! - kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz:

- Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?

- Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! - mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.

- Miért pont ide? Miért az én helyemre? - kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.

- Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.

- Én sem akarok, ezért ültem ide - vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe:

- Jobb, ha nem szórakozol velem!

- Pedig jobb lenne, ha szórakoznék - vigyorogtam. - De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...

A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.

A bejegyzés trackback címe:

https://mikemenders.blog.hu/api/trackback/id/tr3213497699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.