"Minek kellett ilyen magasra feljönnöm? Kellett ez nekem?" - néztem körül. Nem számoltam, hány száz lépcsőt gyűrtem le, mire felértem. A korlátba kapaszkodtam, mintha csak az adott volna menedéket az alattam tátongó mélység lehúzó erejével szemben. A fák koronája felett simán elláttam: a messze távolban a város ismertebb épületeinek tetejének sziluettjeit is kivehettem.
"Legközelebb nem hagyom magam rávenni ilyen őrültségre" - morogtam tovább magamban, ahogy lepillantottam, de azonnal elkaptam a tekintetem és igyekeztem minél messzebb nézni, csillapítva a szédülésem. Mások vidáman, nevetve haladtak el mellettem magasabb szintek felé, mintha csak az égbe gyalogoltak volna. Irigykedve néztem azt a kisfiút, akit az anyja kézen fogva kísért: milyen bátor gyerek és talán hét éves lehetett. Kócos haját megfújta a magasból lecsapó szél.
Egyet léptem előre, tovább kapaszkodva a korlátban. Próbáltam én is olyan merész és laza lenni, mint mások. Nem mutathattam ki, hogy nem bírom a magasságot. Mély levegőt vettem és újra körbenéztem: a panoráma tényleg csodálatos volt. A közeli víz csobogása a fülembe kúszott, békés harmóniát árasztott. Még egy halvány mosolyt is elengedtem: gyönyörű látvány!
Ekkor egy türelmetlen hang zökkentett ki látszólagos nyugalmamból:
- Már elnézést, de a tájat jött csodálni? Mert nem várnánk tovább, és ha megengedi, lecsúsznánk ön előtt, mielőtt felmelegszik a medence!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.