Egy óra telt el, lassan kúsznak a percek. Először szinte rohantak, majd egyre jobban lassultak, mint egy kifáradt futó, aki nincs edzésben. Nagy elánnal indít, aztán félúton belátja, hogy ez túl nagy falat lett. De csak halad előre, rendületlenül, amíg célt nem ér. Minél inkább halad az idő, annál inkább elmegy a kedve, feladja.
A várakozás percei végül szenvedéssé alakulnak. "Vizet!" - kiáltaná, ha lenne hangja, ha lenne szája - hátha attól erőre kapna. De nincs más csak a néma csend, ami a levegőben is érezhető: nyomasztó hangulatban ül rá a kedélyre.
Amikor végleg távolinak tűnik a cél, egy végső reménysugár villan, ahogy egy hang dörren a csend mélyébe:
- Ne aludjon, maga következik!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.