Halasi Miklós / Mike Menders történetei

Hárman ültek egy kis szobában a kör alakú asztal körül. Csend volt, a fülledt, párás levegőben a szék nyikorgása visszhangzott, ahogyan kényelmetlenül megmozdult valaki. A hosszú percek végtelenségbe kúsztak, az ülés kényelmetlen volt.

Erősen koncentrált mindenki, egymás arcát fürkészték, mintha nem ismernék eléggé. A legkisebb hunyorgás gyanús volt, a kacsintás a megbeszélt szabályokat követve tiltott cselekvésnek számított.

A kezekben szorosan sorakoztak a régóta elhasználódott kártyalapok, a sok játéktól időnként összetapadtak, nehezen mutatták meg magukat a figurák. Itt-ott megtörtek már, főleg a sarkoknál, ezt jól igyekeztek leplezni a tulajdonosok, hogy a szakértő szemek számára ne árulkodjanak.

- Te jössz! - törte meg a csendet egy határozott hang, amit azonnal bólintás kísért. Ujjak hajoltak meg, az új lap a többi közé simult. Minden mozdulat számított, a legkisebb árulkodó jel felfedhette a valódi szándékot.

- Kész! - csupán ennyi volt a válasz. A korábban gondterhelt arc mintha kisimult volna, de időben észrevette magát a tulajdonos és uralkodott az izmain. Minden lap számít, fontos a győzelem.

Ismét csend telepedett a szobára, a lapok duruzsolása és a súlyos lélegzetek adhattak némi támpontot a parti kimenetelét illetően. Mély sóhaj dörgött, amit egy újabb felhívás követett:

- Most te jössz!

Feszült tekintetek találkoztak össze. Mintha a másik szeméből ki lehetne olvasni a válaszokat, esetleg tükörnek használva megláthatók lennének a kézben nyugvó lapok. Pár másodperc után a kártya új gazdára lelt. Apró köhintés jelezte a nem titkolt véleményt, mire a másik két játékos élénken felkapta a fejét: lehet, hogy máris vesztésre állnak? Esetleg jelzés lenne valamelyikük felé?

A tekintetek azonnal cikázni kezdtek, az arcvonások megoldódtak, eltorzultak. Máshol büntetik az ilyen hangoskodást, korábban még pisztolyt is rántottak érte. A bizonytalanság uralta a levegőt.

A játék akkor az igazi, ha tiszta. Létezik egyáltalán csalásmentes kártyázás? - vetődött fel a fejekben, ahogyan megremegtek a kezek.

- Ugye nem csalsz? - hangzott a gyanakvó kérdés a köhögő felé, aki azonnal tiltakozni kezdett:

- Nem! Dehogy! Csak a torkomra ment a por - védekezett a szabad kezével, maga felé húzva a lapjait.

- Itt nincs por! - jött a vitathatatlan ellenérv, de a válasz sem váratott sokáig magára:

- Pedig azért köhögtem. Tényleg!

- Rendben, de én így nem játszom tovább! - tette le a lapjait a harmadik játékos.

- Vagy hárman játszunk vagy senki! - szólt a vezérhang.

- Nekem így nincs kedvem. Vagy komolyan vesszük, vagy kiszállok - tiltakozott az előbbi.

- Én komolyan veszem! - vitázott a köhintő. - Játsszunk tovább!

- Rendben. De még egy ilyen... - fenyegetés volt a hangban, ami csendre intett mindenkit. Pár másodpercnyi némaság után ismét megszólalt: - Most én jövök!

Lapok sercegtek, szemek cikáztak, ujjak mozdultak. Nem volt kétség: a legkisebb árulkodó jel azonnal megszakítja a partit.

Pár másodperc után hirtelen hangos nevetés töltötte be a szoba falait. Az eddig elfojtott érzelmek szabadon feltörtek és vágtattak, kitöltve a helység mind a négy sarkát.

- Megkaptad, tessék! A tied!

- Nem játszom így tovább! - sértődve csapódtak a lapok az asztalnak, kiszabadulva szóródtak szét, mint egy szabadjára engedett ménes. - Mondtam, hogy csaltál!

Székek csikordultak, az asztal is elmozdult a helyéről, ahogyan felálltak mellőle. A düh és a kacagás vállvetve birkózott, várható volt, hogy hamarosan testek feszülnek egymásnak. Az utolsó pillanatban egy határozott hang hasított a vitapartnerek közé:

- Rendben! Mára befejeztük, nem lesz több játék, sem verekedés! Aki egy ujjal is hozzáér a másikhoz, az ma este kint alszik a másik szobában!

- Én nem fogok, mert ő csalt! - jött a kétségbeesett ellenkezés, a másikra mutogatás.

- Én sem fogok! Azért, mert elhúzta tőlem a Fekete Pétert, azzal nem csaltam, nagyi!