"Egyedi vagyok! Nincs belőlem még egy, senki más nem hasonlít rám! Na jó, talán mégis, mert nekem is vannak lábaim, mint bárkinek, de a külsőm mégiscsak egyéniséget mutat! A többiek kit érdekelnek? Elvannak ők nélkülem is, úgysem foglalkoznak velem. De egyáltalán: nincs is szükségem rájuk! Felőlem azt csinálhatnak, amit akarnak!
Ott is ketten-hárman már csoportosulnak. Azt hiszik, ettől erősebbek lesznek? Feladták az egyéniségüket! Igaz, hogy egyedül néha magányos vagyok, de mégsem vagyok másokra utalva. Mégsem állok össze olyanokkal... Azok ott biztos rosszban sántikálnak, azért bújtak úgy össze. Egyre nagyobbak lesznek. A végén még elnyomnak engem! Engem, aki ki akar maradni ebből az egészből! Pedig odébb mintha látnék hozzám hasonló magányos egyéniségeket. Minek állnék be másokhoz?
Egyedül a legjobb és mindenki másra teszek, punktum!" - gondolta, miközben lehullott az ágyról a kirakó egyik darabja.
A tanulság: sokan nem veszik észre, hol a határ az egyéniség és a közösség között. Fontos az egyéniség, de csak a közösségben van értelme. Végül a sok egyéniség összekapcsolódva lesz egy egész, ezért fontos, hogy minden egyéniségre figyeljünk, hogy a közösség hasznos tagja legyen! Lehet, hogy nem kapcsolódik semmilyen módon, mert nem hozzánk illő, de egy próbát mindig megér!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.