Halasi Miklós / Mike Menders történetei

- Virágot tessék! - visszhangzott az aluljáró.

A harsona virágárus nő minden reggel nyolckor kipakolta a portékáját a placc közepére. A három vödör félig vízzel és zsúfolásig megpakolt csokrokkal várta az arra siető embereket. Az árust nem zavarta a tömeg, csak kiabált rendületlenül, amint felbukkant egy újabb csapat a láthatáron.

Az aluljáró közepe ideális hely volt a számára: a villamosról és a metróból siető emberek nem kerülhették ki az átszállás eme kényelmetlen formáját. Aki leszegett fejjel sietett, annak is megütötte a fülét a hangos reklám. A központi helyezkedéssel jelezte: bárki, bárhonnan elérheti, ha virágra volna szüksége.

Nem csak ő volt szem előtt, innen mindenkit szemmel tarthatott: a büféseket, a koldusokat, de akár a váratlanul felbukkanó rendészeket is. Az ellenőrzések időszakosak voltak, de pár kedves szó és némi pénzbeli segítség feledtette az árusítási engedély hiányát. Korábban elfutott, néha hátrahagyva az árut, de nem lehetett örökké menekülni: egyszer horogra akadt. Onnantól belátta: jobban jár, ha kedvesen fogadja az ellenőröket.

- Virágot tessék! - kiáltotta újra a kiáramló tömeg felé. Az egyik vödör már majdnem kiürült, nagyon vitték a tulipánokat, pedig semmilyen különleges alkalom nem volt aznap. Bezzeg Valentin napon, nőnapkor vagy anyák napján! Ezeken a napokon még hétvégén is alaposan megtömi csokrokkal a vödröket, mert tudta, hogy délutánra már semmi sem marad.

Az órájára nézett: „mindjárt jön, mindjárt itt van!” - futott át rajta a gondolat. Leült a magával hozott kisméretű székre és válogatni kezdett a megmaradt virágok közül. Kihúzta a legszebb szálat és odébb tette, távolabb a csokroktól.

- Kellemes napot kívánok! - hallotta maga fölött a határozott hangot. Széles mosollyal állt fel és nézett szembe a fess fiatalemberrel. A húszas éveiben járó férfi nem rendész volt. Egyszerűen, mégis elegánsan öltözött fel: sportcipő helyett fekete bőrcipőt húzott, sötét nadrágja és inge összhangban volt határozott kiállásával. Mély, barna szemei kedvességet árasztottak, vékony száját udvarias mosolyra húzta.

- A szokásos? - kérdezte a virágos.

- Igen - bólintott a férfi, és a tárcáját elővéve pénzt keresett benne. - Mennyi lesz?

- A szokásos - válaszolta a nő, miközben lehajolt a kiválasztott tulipánhoz, majd felemelte azt. - Megkérdezhetem, kinek lesz? Esetleg egy hölgynek viszi?

- Igen, egy hölgynek - húzta össze a szemét a férfi, látszott rajta, hogy megzavarták a kérdések. A nő korábban sosem kérdezett tőle, nem érdeklődött felőle, csak kiszolgálta.

- Ne haragudjon a kíváncsiságomért, ha tapintatlan vagyok, de egy hónapja, minden péntek délután, ebben az időben visz tőlem egy szál virágot és érdekesnek tartom. Egy csinos barátnő netán? Randevúja lesz?

A férfi elmosolyodott, szemében mintha valami régi, elfeledett szikra gyúlt volna. Éppen csak megrázta a fejét, majd kedvesen válaszolt:

- Semmi gond, de nem, nem randevú lesz. Bárcsak az lenne! - sóhajtotta.

- Akkor mégis, miért? Elárulná nekem?

- Az édesanyámnak lesz. Annak idején az első randevúján - ami péntekre esett - tulipánnal fogadta édesapám őt. Utána minden héten aznap kapott egy-egy szál virágot, mikor éppen mi nyílt. De édesanyám kedvenc virága a tulipán maradt, mert ez idézte fel a legelső randevút.

- Maga igazán kedves fiú! - mosolyodott el a nő. - Az édesanyja örülni fog a virágnak, ebben biztos vagyok!

- Minden bizonnyal - meredt a távolba a barna szempár.

- Az édesapjával ketten lepik meg? - nyújtotta a magányos tulipánt a férfi kezébe.

- Már csak én - sütötte le a szemét zavartan a férfi, majd egy mély sóhaj után halkan hozzátette: - Apám sajnos két hónapja meghalt egy autóbalesetben, édesanyámmal együtt. A sírjukra viszem ezt a tulipánt, hogy ezzel háláljam meg nekik azt a pillanatot, amiből életet kaphattam.