Elégedetten nyúltam el a parton, behunytam a szemem. A nap forrón sütött, ezért inkább az árnyékba feküdtem, bár a sugarak néha ott is elértek a faleveleken keresztül. A hullámok csobbanása a fülembe kúszott, elringatta, zsongatta az agyam.
Kinyíltak az érzékeim: orromba a frissen sütött lángos illata kúszott, néha főtt kukorica illatával vegyült. A hullámok hangjait a nyaralók zsongása, beszélgetése szakította meg. Néha gyerekordítás tette élvezetesebbé a melankóliát, máskor vihogó tinilányok tárgyalták ki az előző napi estét. A nyár utolsó napjain annyian voltak a víz mellett, mintha csak július közepe lenne.
- Már ne haragudj, de a helyemen fekszel! - szólalt meg egy női hang felettem.
Kinyitottam a szemem, hunyorogtam a hirtelen fénytől és felnéztem. „Nekem szóltak vagy valaki másnak?” - futott át az agyamban a gondolat. Egy kalapos, középkorú hölgy állt mellettem napszemüvegben, csípőre tett kézzel, vállán táskával.
- Elnézést! - nyögtem, ahogy felültem. - Hogy hol fekszem?
- A helyemen! - szólt határozottan a szőkeség és a táskáját határozottan mellém dobta le a fűbe.
- Már bocsánat - néztem körbe -, de számtalan hely van körülöttem.
Úgy éreztem magam, mintha egy üres buszon foglaltam volna el más helyét. Nem értettem, hogy miért nem fekszik máshová, hiszen a parton egy csomó üres terület volt. Miért pont én vagyok útban?
- Igen, van pár hely, de itt én szoktam feküdni! - nagyon ragaszkodott a helyéhez a nő, egyre türelmetlenebbül várta, hogy távozzak.
- Rendben, de én nem szeretnék átpakolni máshová. Én voltam itt előbb!
- Az lehet, de ez az én helyem! - kötötte az ebet a karóhoz. Látva a makacsságát, egyre jobban kezdtem ragaszkodni a birtokomhoz:
- Nincs kiírva, hogy ez a zöld fűszál itt ni, ez foglalt lenne. Van itt valahol egy tábla netán?
- Nem csak ez a fűszál, hanem ez a sok! - mutatott körém. Eszem ágában sem volt felállni, és amíg a törölközőmön ültem, addig biztosan uraltam a kis földdarabot.
- Miért pont ide? Miért az én helyemre? - kérdeztem hunyorogva. Láttam, hogy lassan elveszti a türelmét.
- Mert erre jön az árnyék és nem akarok leégni.
- Én sem akarok, ezért ültem ide - vontam meg a vállam. Látta, hogy nem sokra megy velem, ezért leguggolt elém, a szemüvegét levéve, szúrósan nézett a szemembe:
- Jobb, ha nem szórakozol velem!
- Pedig jobb lenne, ha szórakoznék - vigyorogtam. - De tudod mit? Átadom a helyem, viszont valamit, valamiért...
A következő pillanatban elkaptam a fejét, a kalapját levertem, kibillent a guggolásból és térdre esett. Finoman és szenvedélyesen csókoltam meg a párom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.